Amikor gyerek voltál keresztül mentél árkon- bokron a célodért. Ma miért nem?

Láttátok már milyen egy gyerek, amikor “célon” van? Amikor a fejébe vesz valamit? Amikor akar valamit? Amikor el akar érni valamit?

A minap vásárolni voltunk egy hiperben. A polcokra már javában ki vannak rakva a Mikulás csokik, és kezd minden karácsonyban úszni. Ennek megfelelően természetesen tömeg mindenhol.

Haladnánk a kocsival, amikor még épp féktávon belül átrohant a bevásárlókocsi előtt egy olyan 3 éves forma kislány. Észre vette a neki szemmagasságba pakolt játékokat, és nem törődve semmivel, oda akart szaladni.

Kizárt mindent, nem látott, nem hallott. Abszolút célon volt.

Aztán ahogy növünk fel, “szocializálnak” minket, és teljesen elfelejtjük milyenek voltunk, amikor kicsik voltunk. Milyen volt, amikor tanultunk járni. Hányszor estünk el? Hányszor próbáltuk meg újra és újra? Képzeld el, mi lett volna, ha az első néhány fenékre esés után abbahagyjuk és soha többet nem próbáljuk meg?

Miért hagyjuk magunkat eltéríteni a céltól? Felnőttként miért adjuk fel az első kudarcra? Miért szenvedünk a sikertelenségtől és fogadjuk el?

Hálás vagyok, hogy ez a kislány felnyitotta a szemem. Hálás vagyok, mert tudok tanulni a gyerekektől. Hálás vagyok, mert tudok hiperbe járni vásárolni. Hálás vagyok, mert jön a Karácsony. Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.