Az elme olyan minz az ejtőernyő.

Néhány hónapja megnéztünk egy filmet a kvantumfizikáról. Soha nem gondoltam, hogy én a kvantumfizikáról olvasok, nézek filmet, sőt, azt sem tudtam, hogy kvantumfizika létezik egyáltalán. Megragadta a figyelmem egy gondolat, miszerint Kolombusz Kristóf azért tudott partra szállni Amerika földjén, mert az indián őslakosok nem ismerték a hajókat, ezért nem látták a közeledő flottát. Aztán, amikor a törzsfőnök észrevette, hogy az óceán hullámzása helyenként megtörik, elkezdett ezen gondolkozni, majd végül látni a hajókat, addigra már késő volt. Nem tudták, mi az a hajó, így nem is látták őket. Nem voltak felkészülve a hajók látására.

Meglepő módon, ha váratlan, szokatlan szituációba kerülünk, az agyunk akkor is cserbenhagyhat minket, ha egyébként olyan dolgokról van is szó, amiket ismerünk. Baleseti jegyzőkönyvekből kiderül, hogy azoknál a balesetknél, amikor kisgépek autópályákon hajtanak végre kényszerleszállást, az autósok, mivel nem számítanak repülőre az autópályán, egyszerűen nem látják a gépet, és belehajtanak.

Marketinges példaképem ezt úgy fogalmazta meg, hogy akkor kezdünk látni valamit, ha az agyunkban felismerő agysejteket építettünk. A mi idegrendszerünk képes a fejlődésre, képes új idegpályák kiépítésére. Ezt a folyamatot a köznyelvben tanulásnak nevezzük. Bármit képesek vagyunk megtanulni, ha kellő nyitottsággal állunk az élethez, képesek vagyunk változtatni a gondolkodásmódunkon, a nézőpontunkon, ha nyitottak vagyunk a változásra.

Azt olvastam valahol, hogy az agy olyan, mint az ejtőernyő. Akkor jó, ha nyitott.

📷