Sok ember huszonévesn meghal, de csak hetven évesen temetik el.

Ma reggel ébredés után néztem egy riportot, és az jutott eszembe, hogy milyen szomorú, hogy az emberek, tudtukon kívül ugyan, de elpazarolják az életüket, ahelyett hogy egy valóban értékes életet élnének.

Hétfő reggel felkelnek, elmennek dolgozni egy olyan helyre, amit utálnak, ahol nem érzik jól magukat, ahol a kollégáik lehúzzák őket, ahol folyamatosan rombolják az önbecsülésüket, önbizalmukat és önértékelésüket. Este fáradtan, frusztráltan mennek haza. Mindennek a feszültségét a családon töltik ki. Mindezt annyi pénzért, ami arra elég, hogy egyik hónapról a másikra éljenek. Majd bekapcsolják a TV-t, és órákon keresztül bámulják a képernyőt, ahonnan ömlenek a rossz hírek. Rosszabb esetben legurul néhány feles vagy sör. A hétvége célja a haverokkal piálás, hiszen oldani kell valahogy a hétköznapok stresszét. Mert megérdemlik. Panaszkodnak, veszekednek, áskálódnak, kibeszélnek másokat. Csodálkoznak, hogy rosszul érzik magukat, nem tudják mitől. Fikáznak mindent és mindenkit.

Közben fogalmuk sincs, hogy létezik egy minőségi, stílusos, értékes élet, amiben azok lehetnek/ lehetnének, akik valójában. Egy élet, amiben nemcsak anyagi szabadság, de függetlenség van, utazások, minőségi emberi kapcsolatok, sikerek, elismerés, önfejlesztés és felfedezés. Fogalmuk sincs róla, micsoda értékek, képességek, lehetőségek rejlenek bennük. Elpazarolják az egész életüket anélkül, hogy valóban éltek volna egyetlen percet is. És EZ valódi tragédia.

📷